A Család érték

Van élet családalapítás után is

Büszkén jelentem: “Igen, még mindig élek!” 

Nem töltöttem be a 22 évet, amikor férjhez mentem, most pedig 25 vagyok, és van egy 10 hónapos csodálatos kislányunk.

Hogyha ez a mondat 25-30 évvel ezelőtt hangzott volna el, akkor nemcsak, hogy teljesen természetes lenne, talán még azt is mondanák, hogy már “vénlány” vagyok, hamarabb kellett volna megtörténnie a családalapításnak. Most, hogy 2014-et írunk, gyakorlatilag ez a tendencia megfordult, és most a karrier, az önmegvalósítás a legfontosabb, illetve az alkalmazkodás és kompromisszumok nélküli élet. Ezt a fajta “hátszelet” persze mi is megéreztük. 

Az eljegyzésünket vegyes fogadtatás érte, mind a szélesebb családi körben, a főiskolán és a munkahelyünkön is. Természetesen a hozzánk közel álló személyek velünk örültek a boldogságunknak, de a “társaság másik fele” sok esetben gúnnyal, iszonyatos kétségbeeséssel (“Jaj, ilyen fiatalon férjhez menni, csak baj lehet belőle!” “Miért nem éltek még egy kicsit?”) fogadta a hírt. Mi mégis biztosak voltunk az érzéseinkben, és az elhatározásunkban is: összeházasodunk és 2-3 éven belül gyermeket, gyermekeket vállalunk.

A címet, miszerint igenis Van élet a családalapítás után (!) a hétköznapok kihívásaira, esetenként az életemért “aggódó” ismeretlen, szánakozó arckifejezéssel rám néző tizen- huszon-harminc évesek metakommunikációjára adott válaszreakcióm ihlette.

Azt hiszem nagy általánosságban elmondható (persze rengeteg a kivétel!), hogy a házasság intézménye, a gyermekvállalás fogalma elértéktelenedett a közgondolkozásban. A divat határozza meg az embereknek nem csak az öltözködését, hanem a magánéletét is sok esetben. 
A korunk ezen jellemvonását tökéletesen ábrázolja (a fentebb említett idézeteken, és életbemaradásomért izguló tekinteteken kívül) az a példa is, amikor megkérdezik, hogy mit csinálok. Ez gondolom sok anyukának ismerős, hiszen gyakorlatilag, ahogy kijöttem a szülőszobáról vagy az volt a kérdés, hogy: “Mikor mész vissza dolgozni?” vagy pedig, hogy “Mikor jön a kistesó?”. Ez utóbbira, lányok, legyünk őszinték a szülést követő pár óraban nem nagyon szeretnénk gondolni.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, mikor korunk hőse megkérdezi, hogy “Na, és te mit csinálsz?”, én meg a legnagyobb őszinteséggel válaszolok, hogy otthon vagyok a kislányunkkal. … Miután a megdöbbenéstől elfehérdve, levegő után kapkodva, újra magához tér - pedig én már az elsősegély tanfolyamon elsajátított újraélesztési technikákon gondolkozom, hátha alkalmaznom kell - megszólal: “Nagyon sajnálom, nem unalmas?” vagy “Mi lesz veled? Feláldozod magad?”. Persze magától értetődik még egy halom reakció is, ami általában a lusta, kényelmes, semmittevő fogalmak köré szerveződik. Gyakorlatilag egy-egy ilyen, kellemes csevegésnek nem nevezhető interakció után elgondolkozom mi lenne, ha legközelebb azt mondanám, hogy bébiszitter vagyok egy családnál. Hiszen ezt még úgyahogy elfogadja a közgondolkodás, mint szakmát, de egy otthon “ülő” (értsd: jó esetben reggel 7 és este hét között enni le tud ülni, az örökmozgó, mindenre kíváncsi, mindent lepakoló, folyton eleső, menni tanuló csillagvirág mellett) anyuka, az “más-tészta”.

Feleségnek és anyukának lenni egy napi 24 órás, heti hét napos főállás, amiben nem igen vannak szabadnapok, hétvégék. Hihetetlenül nagy felelősség és odaszánás kell hozzá. És igen, önfeláldozás is! Nem mehetsz oda és akkor, amikor szeretnél. Sok esetben 200 %-on kell teljesíteni ahhoz, hogy az embernek magára is maradjon ideje és a párja, ne a nagyanyját lássa - néhány kialvatlan este után - benne. Ez valóban önfeláldozás! Egy ismerősöm kiváló humorral fogalmazta meg, miért is olyan jó ez, kedvet csinálva ehhez az oly nagyon ‘útált’ szó tartalmi megvalósításához: önfeláldozás. Véleménye szerint hihetetlenül unalmas az élet, ha az ember csak önmagáért él, önmagában van, magát saját magának tartja meg.

Az önfeláldozás során az ember nem csak ad (természetesen itt, és az egész cikk során egy boldog, szeretetteljes családról beszélünk), hanem a másik fél is ugyanennyit ad, sőt a gyerekek is a csibészségen, a legszebb ruha lebukizásán és az álmatlan éjszakákon túl, rengeteget adnak. Rengeteg örömök, szeretetet.

Ez a kölcsönös adás adja azt, hogy az ember kiteljesedik, boldog lesz.

Nem azt érzem, hogy mennyire sokat elvettek belőlem, hanem azt, hogy mennyire sokat kaptam, mennyire EGÉSZ lettem! Az elkötelezettség, a gyermekvállalás nem egyenlő a kiüresedéssel, és a halállal! Sőt, a teherbeesés (vagy legyen inkább áldott állapot) nem ‘baleset’, hanem jutalom. Egy csodálatos élet kezdete.

A család nem veszített az értékéből, jelentőségéből, mert most nem ez a “menő” (habár azt hiszem, kezd javuló tendenciát mutatni). Egyszerűen a mostani korszak próbálja megfosztani az érdemeitől, látszólag értékvesztetté tenni.

A családalapítás fantasztikus dolog (a maga kihívásaival együtt), amely nem gátló tényező, hanem boldogító tényező. Mellesleg itt jegyezném meg, hogy azontúl, hogy biológiai szempontból is a 20 és 30 éves kor között a legkedvezőbb, és a legkevésbé megterhelő a terhesség kihordása, illetve a szülés is, ebben a korban regenerálódik a legkönnyebben a szervezet. Mindemellett a főiskolán az egyik tanárom bemutatott egy tanulmányt, amely szerint a stabil, kiegyensúlyozott, boldog családban élő nők és férfiak sokkal jobban teljesítenek a munka és karrier területén, hiszen az energiájukat a feladtra összpontosíthatják, és nem arra kell elpazarolniuk, hogy “gatyába rázzák” a magánéletüket, mert az biztos pont az életükben.

Félreértés ne essék, nem a munka, és az álmok megvalósítása ellen vagyok! Hanem a család mellett. Mindkettő fontos, mindkettő jó. De a munkahelyi sikerek elmúlhatnak, az ember “kiöregedik”, azonban a férj, a gyerekek mindig ott lesznek.

                                        A család jó. A család kell. A család érték.